Az ukrajnai helyzet bizonyos fokig az első világháborúra emlékezet, amennyiben semmiképpen nem a jó és a rossz jól elválasztható konfliktusáról van szó, hanem különböző imperialista érdekcsoportok összecsapásáról, aminek természetesen vannak helyi áldozatai is (amilyen az első világháborúban Szerbia volt), de a történet messze nem róluk szól.
Putyin Jelcin önállósult kreatúrája, aki sokban szembeszállt mentorával, de bizonyos alapelvekben nincs lényeges változás - esetenként Putyin markánsabban képviseli a jelcini vonalat, mint maga Jelcin tette azt. Mindenek előtt ilyen az immár közel félévezredes orosz geopolitikai alapelvek fenntartása és védelme:
1) Oroszországnak földrajzilag jól meghatározott érdekszférája van, amit minden eszközzel igyekszik fenntartani (az érdekszféra soha nem jelentette az abba tartozó területek feltétlenül Oroszországhoz csatolását adminisztratív értelemben is!);
2) Oroszország világhatalom, és mint ilyennek joga van minden fontos nemzetközi kérdésbe érdemileg beleszólni, nem tűri, hogy a megkérdezése nélkül, a háta mögött döntsenek;
3) Amennyiben az előző két elv megsértése miatt Oroszország átlépi az 1)-ben említett érdekszférája határát, a probléma többé-kevésbé sikeres (legalább Oroszország "arcát" megvédő) megoldása után mindig visszatér az 1)-ben megjelölt érdekszférája keretei közé
(a 3) elv egyrészt azt jelenti, hogy nem igazak az orosz terjeszkedésről szóló újra meg újra elhangzó vádak, másrészt azonban ez nem valamiféle pozitív orosz lelki alkat következménye, hanem a túlságosan központosított hatalom és az érdekszféra önmagában is hatalmas kiterjedése között feszülő konfliktus következménye. Az USA lényegesen kisebb "anyaországi" területe, és lényegében jól bejáratott federalista, decentralizált államszerkezete révén folytathat valóban terjeszkedő politikát - ellentétben Oroszországgal az USA még soha sehonnan önként nem távozott, ahova betette a lábát)
Annak idején Jelcin volt a kezdeményezője a Szovjetunió felbomlását eredményező Minszk-melletti egyezménynek és a rendkívül laza, sokban pusztán formális Független Államok Közössége létrehozásának. Ebben személyes hatalmi ambíciói (Gorbacsov eltávolításának szándéka) mellett bizonyos reálpolitikai megfontolások is szerepet játszottak. Mivel Gorbacsov nem teljesítette a szovjet tagköztársaságok jogos követeléseit (a saját anyanyelv elsőbbsége az orosz nyelvvel szemben, a besorozott kiskatonák helyben való kiképzése saját anyanyelvű vezénylés mellett stb.) semmi garancia nem volt a megújult Unió tervét nagy többséggel elfogadó népszavazás eredményének megvalósulására - a balti köztársaságokban például a népszavazás teljesen sikertelen volt.
Jelcin, immár az önállósult Oroszország fejeként reálpolitikusként viselkedett, amikor nem próbálta menteni a menthetetlent és kiengedte az orosz érdekszférából a balti államokat. Annál kevésbé viselkedtek így a másik oldalon, amikor példátlan gyorsasággal felvették ezeket az államokat a NATO-ba. Ez egyike volt azoknak a megszámlálhatatlan gesztusoknak, amivel a "győztes" Nyugat meg akarta alázni az Orosz Birodalmat.
Putyin ezt a jelcini politikát markánsabban, de lényegében változatlanul folytatta. Egészen mostanáig semmi jele nem volt, hogy Oroszország a legkisebb mértékben is kétségbe vonná a FÁK tagállamainak szuverenitását. Ez alól egyetlen kivétel volt, Grúzia. Ám ott is érvényesült a 3) geopolitikai alapelv: miután Oroszország 1992-ben katonailag biztosította a Grúzia részeit képező autonóm területek (Oszétia, Abházia) de facto önállósulását, Grúzia fennmaradó részeinek szuverenitását nem bántotta. A 2003-ban a nyugat (elsősorban a Soros-alapítványt szokás emlegetni) által szervezett "rózsás forradalom" eredményeként hatalomra jutott Miheil Szaakasvili rezsimje ismét az 1) alapelvet feszegető módon közelített a NATO-hoz, akkor erre végül az előre látható orosz válasz a 2008-as katonai akció volt, aminek eredménye Miheil Szaakasvili leváltása és a NATO-hoz közelítő politika visszavonulása volt. Ezután a 3) alapelvvel összhangban az orosz csapatok visszavonultak korábbi állásaikba és Moszkva részéről fel sem merült a grúz szuverenitás további csorbítása.
Igyekezve a legszorosabb kapcsolatokat kialakítani az új érdekszféra legfontosabb Oroszországtól államilag független részeivel soha nem vonta kétségbe Belarussz, Kazahsztán és Ukrajna valamint a többi FÁK tagállam teljes állami függetlenségét. Nyilván nem nélkülözve nyomásgyakorlási eszközöket végül is kölcsönösen előnyös szerződés született Oroszország és Ukrajna között az orosz fekete-tengeri hadiflotta hagyományos bázisának Szevasztopolnak az orosz hosszú lejáratú bérletéről.
Ukrajna egymást váltó kormányai - a többi kelet-közép európai rendszerváltó ország többségéhez hasonlóan - mély gazdasági válságba döntötték az országot. 2004 és 2010 között meglehetősen ekzaltált körülmények között, de a törvényesség látszatát betartva váltogatták egymást az "oroszbarát" és a "nyugatbarát" kormányok, de egyik sem tudta rendbe tenni az ország megroppant gazdaságát. 2013-ban azonban lényegében puccsal buktatták meg az "oroszbarát" Janukovics elnököt. Mivel Janukovics uralmának semmiféle a korábbi időszakokhoz képest kirívó eseménye nem volt (Tyimosenko volt miniszterelnök asszony bebörtönzését kivéve, ami azonban nem lehetett kiváltó ok), azért az egyetlen számba jöhető ok az volt, hogy Janukovics nem írta alá az Európai Unióval a társulási szerződést. Ehhez a szerződéshez Ukrajna lakosságának egy jelentős része semmivel alá nem támasztható illúziókat támasztott, holott a legvalószínűbbnek Ukrajnának a NATO-ba terelése tűnik (amire jó elrettentő példa Törökország, amely 1949 óta alapító tagja a NATO-nak, 1963-ban társulási szerződést írt alá az EU elődszervezetével és azóta is hitegetik a rendes tagsággal, aminek a valószínűsége a közeli jövőben a nullával egyenlő).
Igen valószínű, hogy Janukovics orosz nyomásra nem írta alá a társulási szerződést. Ugyanis ez lett volna az a pont, ahol Ukrajna átlépte volna az orosz geopolitika 1) pontjában megszabott határt. Sem Putyin, sem Oroszország Putyinnál demokratikusabb, vagy diktatórikusabb irányítója nem tűrheti el, hogy Ukrajna nyíltan a NATO felé orientálódjon.
A majdani "forradalom" végképpen megijesztette Moszkvát. Immár a fekete tengeri hadiflotta, Szevasztopol került veszélybe. Kijev brutális lépése, amivel visszavonta az ukrán és az orosz nyelv egyenrangúságáról szóló törvényt felingerelte Kelet-Ukrajna orosz ajkú többségét. Putyin (Moszkva) bolond lett volna, ha nem használja ki a helyzetet. Információk hiányában nem tudom megítélni, hogy a kelet-ukrajnai "orosz szeparatizmust" Oroszország szervezte-e, vagy csak megragadta az ebben rejlő, számára kedvező lehetőséget. Igen, itt valóban polgárháborús, sőt világháborús veszélyt idéztek fel. Azonban ebben a NATO, az EU legalább annyira sáros, mint Oroszország. Elég lett volna egy felelős nyilatkozat arról, hogy a NATO semmilyen körülmények között nem kínál fel tagságot Ukrajnának, hogy Ukrajna tiszteletben tartja nemzeti kisebbségei már elért jogait, azokat inkább bővíteni, mintsem szűkíteni fogja és Oroszországnak nem maradt volna semmilyen erkölcsi alapja Ukrajna belügyeibe beleszólni, vagy pláne megsérteni Ukrajna területi egységét.
Még valami.
Megkérdezném, joga van-e egy szuverén ország valamely területét az ott többségben levő nemzetiségi kisebbségnek - külföldi hatalom támogatásával - elszakítani? A félreértések elkerülése végett: nem a Krimről, Kelet-Ukrajnáról kérdezek, hanem Koszovóról (a különbség: Oroszország - legalább is eddig - nem bombázta Ukrajnát, a NATO viszont bombázta Szerbiát)
Megkérdezném, hogy ha egy nagyhatalom veszélyben érzi szerződéses jogait egy stratégiailag kiemelkedően fontos objektum esetében, joga van-e érdekeit megvédeni? A félreértések elkerülése végett: nem Szevasztopolról kérdezek, hanem a Panama Csatorna Övezetről (a különbség: Oroszország nem rohanta le Ukrajnát, nem pusztított el több tízezernyi ukránt és nem rabolta el Ukrajna egyébként igencsak kétes legitimitású elnökét, az USA tengerészgyalogosai viszont partra szálltak Panamában, megöltek több tízezer panamait és elrabolták Panama törvényes elnökét).